Bemutatkozás

Huffman Szilvia vagyok, az alapítvány alapítója. Férjemmel öt közös gyerekünket neveljük, akikből hárman már az Óbudai Waldorf Iskola padjait koptatják. Abigél harmadikba megy, Olivér hetedikbe, Alex pedig a gimnáziumot kezdi idén. A két kicsi - a 4 éves Timó és a 8 hónapos Milla - fognak majd ebbe az óvodába járni.

Miért Waldorf?
A férjem utált iskolába járni, fölöslegesnek tartotta azt a sok mindent, amivel az idejét ki akarták tölteni. Ami nem is igazán tanítás volt, csak drill, vagy a gyerek lefoglalása. Eltervezte, hogy másfajta iskolát szeretne a leendő gyerekeinek.
Milyet is? Olyat, ahol értelmesen tölti a napjait és maradandó értékeket tanul.
Én szerettem iskolába járni, általánosban végig kitűnő voltam, később is majdnem. Nagyon hamar rájöttem, hogy hogyan kell jó jegyet szerezni, hogy nem az életnek, hanem igenis az iskolának tanulunk, akkor mindenki elégedett lesz. Egyetem után jöttem rá, hogy a kiváló papírok ellenére nem tudok semmit.
Elterveztem, hogy másfajta iskolát szeretnék a leendő gyerekeimnek.
Milyet is? Olyat, ahol a gyerekből nem ölik ki a ’holtomiglan’ tanulási vágyat.

Így indultunk, amikor a legnagyobb fiunkkal jelentkeztünk a Waldorf iskolába. Onnantól kezdve napról napra, hétről hétre, évről évre látjuk, hogy milyen jó ez a pedagógia a gyerekeinknek, mennyire más, amikor az iskola a szülővel karöltve, a szülőre támaszkodva neveli, tanítja, terelgeti a gyereket. Figyelembe veszi a gyerekek életkori sajátosságait, temperamentumukat, adottságaikat. Nem csak az intellektust fejleszti, hanem nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a gyerek testileg és lelkileg is ugyanolyan fejlett legyen, mint intellektuálisan, mert az egyensúlyban lévő ember a társadalom sokkal hasznosabb tagjává válhat. Önismeretre tanít, így a gyerekek el tudják dönteni, és fel merik vállalni, hogy kik ők, és mit akarnak elérni az életben. Még ha ez nem is egyezik a mai materialista világ által sugallt értékekkel.

Az első gyerekünk nem járt Waldorf-óvodába, mert valahogy azt gondoltuk, hogy az nem olyan fontos, mint az iskola. Azóta másképp látjuk ezt, és a többiek már élvezhették a Waldorf ovi nyújtotta védőburkot, az ünnepek és az évkör ritmusának a megélését.
Mi szülők pedig az elmúlt nyolc év alatt kimondhatatlanul sokat tanultunk a Waldorf-pedagógiáról, a gyerekekről, és nem utolsósorban magunkról. Sokat változott az is, hogy miért vagyunk ma a waldorf pedagógia elkötelezettjei, és milyenek voltunk nyolc évvel ezelőtt. Hogy mit tartottunk fontosnak akkor, és mi az amit csak később, lassan értettünk meg.

Az óvoda adja a fentiek alapját. A varázslat, amiben az ovisaink három-négy évig élhetnek, lehetővé teszi, hogy igazán gyerekek legyenek, hogy úgy növekedjenek és virágozzanak, ahogy az a növény, amelynek semmi szüksége műtrágyákra, hogy még gyorsabban és még nagyobbra nőjjön. Mert ez a növény lesz a szívósabb és ellenállóbb, hogy megbirkózzon majd az időjárás – illetve az Élet - nehézségeivel.


Mit lehet még rólunk tudni? Theo születése szerint amerikai, de lelkében európai. Hétköznap kilenctől hatig szerkesztő/nyelvi lektor. Alex fiunk vasútfanatikus, sajnos gimnazisták már nem szolgálhatnak a Gyermekvasúton, úgyhogy idén elballag Hűvösvölgyből. Olivér egyelőre zenei pályára készül, trombitásnak. Abigél a könyvmoly, az iskolaudvarra is könyvvel vonul ki. Timó békés és nyugodt, kivéve a saját tesóival. Milla gömbölyű és derűs és soha többé nem akar aludni menni! Én pedig közgazdász voltam, most anya vagyok, és szabadidőmben Waldorf-babákat varrok, remélhetőleg sok kisgyerek örömére. Régebben aktívan blogoltam is, és a waldorffal kapcsolatos témák nagy hangsúlyt kaptak, mivel a mi életünkben is olyan fontos helyen áll. 




Mészáros Anikó vagyok, a Csillagberek Waldorf Alapítvány kuratóriumi elnöke. Réges-rég, még gimnazista koromban hallottam először a waldorf pedagógiáról. Alig tudtam róla egy-két dolgot, de akkori előítéleteim aalapján nem tetszett. Aztán sokáig nem is foglalkoztam azzal, hogy létezik ilyesmi.
2007-ben megszületett a lányunk. Az ő születésével, szülővé válásunkkal egy időben egyre több gyerekneveléssel kapcsolatos dolgot olvastam. Így találtam el ismét a waldorf pedagógiához egy internetes fórumon, ahol gyakorló szülők kérdeztek egymástól és más szülők válaszoltak. Egyre többet tudtam meg magáról a waldorf pedagógiáról, a szellemiségről, a pedagógusi gyakorlatról, az életszemléletről, a gyerekekhez való hozzáállásról. Korábbi előítéleteim egyből leomlottak. Rögtön megfogott mindaz, amit ott hallottam, olvastam: a természetesség, a természetközeliség, hogy a gyerekeket hagyják kibontakozni a saját tempójukban, a saját érdeklődési körük szerint. A természetes játékok, az óvodai élet ritmusa, a közösség ereje.
Meg is fogalmazódott bennem, hogy lányunkat biztosan waldorf óvodába adjuk, ha majd eljön az ideje (akkoriban még csak fél éves volt :)
Telt-múlt az idő, nézegettük a számunkra elérhető waldorf óvodákat. Kb. egy évvel ezelőtt úgy alakult, hogy elindítottunk egy waldorf játszóházat heti egy alkalommal az egyik család otthonában. Azzal a szándékkal, hogy majd a játszóházban összekovácsolódott csapat alapíthassa meg az óvodánkat. Megtaláltuk álmaink óvónénijét, és nagyszerű délelőttöket töltöttünk együtt. A csapat egyre nőtt-nőtt, már kinőttük a játszóházi helyünket, és most itt vagyunk. Olyan lehetőséget kaptunk az élettől, amiről pár évvel korábban nem is álmodtunk: megcsinálhattuk saját waldorf óvodánkat azokkal a családokkal, akikkel az elmúlt években egyre szorosabbá fűztük a kapcsolatainkat, egyre jobban összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk és formáltuk a közösséget. Azokkal a kipróbált óvodapedagógusokkal, akikkel már eddig is remekül, harmonikusan dolgoztunk együtt a kicsikért. És azokkal a gyerekekkel, akik a játszóházi délelőttök alatt megismerkedtek, összeszoktak, és pajtásokká váltak.




2009 augusztusának egy forró délutánján izgatott beszélgetés zajlott egy teraszon. Az asztalnál ülő felnőttek kipirult arccal, gyermek módjára álmodoztak. Álmodtak egy óvodáról, ahova szívesen adnák a gyerekeiket, óvónőkről, akik a gyerekek minden rezdülését érzik, egy családias környezetről, ahova olyan megérkezni mintha haza mennének. Gondolataikat és vágyaikat nagyon pontosan megfogalmazva papírra vetették, kérésüket elküldték az Univerzumnak.
Az egyik nagyot álmodó szülő én voltam, Jakab Eszter, akinek az óvodát álmodtam, az én kisfiam, Nándi. Az elmúlt évben sok helyzet volt, amikor úgy éreztem, úgy éreztük, talán titkon, egymásnak sem bevallva, túl nagy fába vágtuk a fejszénket, nem fog ez menni, az akadályok legyőznek bennünket. Az utolsó pillanatban mégis mindig történt valami és most itt állunk végre, egy karnyújtásnyira attól, szinte szó szerint, amit közel egy éve oly pontosan megfogalmazva leírtunk, majd esténként mindannyian elképzeltünk.
Sok minden van még hátra így is, hogy szeptemberben elindulhassunk, de visszatekintve a nehezén talán már túl vagyunk. És mindeközben kovácsolódott egy remek kis szülői csapat, ami hiszem, hogy fontos alapja lesz az óvodánknak. Ahol mindenki megtalálja a saját feladatát, mert tudja és érzi, hogy mindannyian közös célért áldozzuk időnket, energiánkat. A kör azonban még nyitott és én kíváncsian várom kik csatlakoznak még hozzánk.
És hogy miért a Waldorf? Valamiért kezdettől tudtam, hogy mást szeretnék, mint a hagyományos óvodai rendszer, talán azért is, mert ha én visszagondolok az óvodás éveimre, nem sok pozitív emléket tudok feleleveníteni. A kisfiam néhány hónapos volt, amikor egy internetes fórumon elkezdtem egy olyan topicot olvasni, ahová gyakorló Waldorf szülők írtak a tapasztalataikról, élményeikről. Nagyon megfogott. Elkezdtem utánaolvasni a pedagógiának és úgy éreztem ez a mi utunk. Amikor tavaly ősszel eldöntöttem, hogy a mi lakásunk fog otthont adni hetente a játszóháznak, már nem volt bennem kérdés. A világ, amit hetente egyszer Demeter Éva óvónő varázsolt a belvárosi bérház harmadik emeletének nappalijába, engem is rabul ejtett. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, ezer örömmel lennék óvodás a saját óvodánkban :-). így viszont nem kevesebb izgalommal várom, hogy milyen lesz szeptembertől Waldorf szülőnek lenni.
Magamról talán még annyit, hogy 1976-ban születtem,végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, félúton vagyok egy perinatális szaktanácsadó másoddiploma felé és jelenleg egy könyvkiadó értékesítési vezetőjeként dolgozom. Az alapítvány kuratóriumi tagjaként a gazdasági ügyekért leszek felelős.  Szabadidőmben szeretek(nék) kézműveskedni, olvasni és sportolni.






Sheikh Renáta vagyok, férjemmel és három éves kislányunkkal Hanna Sárával a belvárosban élünk, de ahogy lehet és időnk engedi, tavasztól őszig egy Budapest közeli faluban töltjük a mindennapokat, és sokat kertészkedünk.

Évekkel azelőtt, hogy Sára megszületett, egy heti magazinban rendszeresen olvastam Dr. Vekerdy Tamás rovatát, ahol szülők kértek nevelési tanácsokat. Itt gyakran felmerült a waldorf iskola, óvoda, mint egy másik alternatíva. Több könyvet is elolvastam gyermekneveléssel, és a waldorf pedagógiával kapcsolatban, és akkor már tudtam, hogy leendő gyermekemnek csakis ilyen óvodát és iskolát választunk.

Férjemmel Swapannal, aki Bangladesben született, és nevelkedett, ebben egyetértettünk. Ő nagy családban nőtt föl, természet közelében, ezért is tetszett neki nagyon, hogy ebben az oviban fontos a természet tisztelete, és sok natúr, természetes játék veszi körül a kicsiket. Hogy a szülők is aktív résztvevői az óvodai életnek.

Aztán mikor Hanna olyan másfél éves volt, már az óvodákat keresgéltem, nézegettem a környékünkön. Rendszeresen olvastam Anikó által említett internetes fórumot, ahonnan rengeteget tanultam, tudtam meg a mindennapokról, évkörökről, a ritmus szerepéről.

Boldog voltam, amikor az angyalföldi kezdeményezésre találtam, ahol érdekes előadásokat tartottak. Ősztől rendszeresen jártunk Sárival a játszóházba, ahol Éva óvónő egyből a szívünkbe lopta magát. Meghitt, remek délelőttöket töltöttünk együtt, ahol szinte családias volt a hangulat, a közösség. Ettől kezdve nem volt kétséges számunkra, hogy Éva az az óvónő, akire nyugodt szívvel, boldogan bízhatjuk kislányunkat.
Amolyan második otthona lesz Sárának a Csillagberek Waldorf Óvoda.




Ha az első élményről kellene beszélnem, amely a waldorfhoz kapcsolódik, egész bizonyosan egy kb. másfél arasznyi tárgy lenne az, amely eszembe ötlene. Tárgy, amelybe valahogyan mégis élet költözik - egy waldorf baba. Egy - Kinga által szervezett - babavarró kör, ahol fiatal anyák összejöttek, tanultak egymástól azzal a céllal, hogy nagy kézügyességgel elkészíthesség gyermeküknek ezt a babát. Szeretet, öröm és odaadás tükröződött az arcokon - az együttlét boldogsága. Nem volt rövid az az út, amely ettől a babától indult, és amely odáig vezetett, hogy a kedvesemmel, Kingával komolyan elgondolkodjunk, és megtegyük az első lépéseket azirányba, hogy első gyermekünk Benjámin (és remélhetőleg a második gyermekünk Mirjam is) waldorf óvodában tapasztalhassa meg először, hogy milyen egy nagyobb közösségben létezni, milyen a világról való tudás és tapasztalat megszerzésében egy ilyen úton járni. Mivel mindketten pedagógusok vagyunk, azt pontosan  tudtuk, hogy melyek a “hagyományos” iskolarendszer nehézségei, problematikus pontjai. Tudtuk, hogy mit nem szeretnénk Benyusnak, és hála egy internetes közösségnek, és főként Szilvinek, akin keresztül először tapasztalhattuk meg a waldorf szemléletet, meghozhattuk ezt a minden bizonnyal fontos döntést. Vallásos emberekként sok esetben tapasztaltuk meg, hogy a közösség ereje milyen hatalmas, és az óvoda szervezésében hasonló energiákkal találkozunk, nagy örömünkre. Felemelő érzés együtt lenni, és egy közös ügyért dolgozni. 
Kovács Péter, Kinga, Benjámin, Mirjam